Június 16-án együtt koszorúztak, kissé már feszengve. A protokoll szabályai szerint az államfő haladt elöl, mögötte a házelnök. Június 29-e után a táncrend változik. Sólyom László augusztusban kiáll a sorból. Schmitt Pál országgyűlési elnök, olimpiai bajnok, volt nagykövet, a MOB elnöke, a NOB volt elnökhelyettese, majd protokollfőnöke, lemondott Fidesz-alelnök, EP-képviselő a csúcsra ér. Pártja köztársasági elnöknek jelöli. Pályaívét BUJÁK ATTILA rajzolta meg.
– Jesszusom, a Pali! Ő lesz a házelnök? – kiáltotta a mama (politikailag intakt) a parlamenti alakuló ülés közvetítésének délutánján, s el is ejtette a főzőkanalat.
Szó, mi szó, Pali már nem is annyira Pali: a hatvankilencediket tapossa, de a becsvágya egy tinédzseré. Minden rendszer tökéletes protokollmédiuma, kellemes társasági ember, amatőr zongorista, olimpikon, nagy nőbarát, három gyermek atyja, ötszörös nagypapa, a tévétornasztár feleség odaadó férje. A házelnökség a tökéletes karrier méltó fináléjának látszott. De Orbán rátesz egy lapáttal. Pali pedig nem tér ki. Szolgál. Hídember ő, két távoli világ, a kései Kádár-kor s az „orbáni forradalom” között.
Korábban több karakter próbálkozott az elnöki szerep megformálásával. Láttunk ötvenhatos legendát, valódi „életfogytost”, a rendszerváltás nagypapáját. Félénk, halovány, konfliktuskerülő professzort. Öntörvényű alkotmányjogász mizantrópot.
Történelmi előzmény, stabil politikai keretek híján minden előd a mozgásteret kereste, aktivitás és pártatlanság között ingadozott. Nem könnyű „a nemzet egységét megtestesíteni”, ha annyira megosztott az a nemzet.
Most a bajnok próbálkozik. Az elegáns diplomata. Az ideális vacsoravendég. A hivatásos szürke öltöny.
A választás logikusnak látszik. Orbántól sosem állt távol a „kicsiny, de elnyomott, tehetséges nemzet” Kádár-kori víziója, a bágyadt sportnacionalizmus, az érmekben mért önértékelés. Győzelmes háborúval, jelentős demokratikus hagyománnyal, kiugró gazdasági teljesítménnyel nem dicsekedhetünk. Kudarcban, frusztrációban volt részünk. Marad a sportbabér s a „kiváló Nobel-díjasaink” mítosza (akik többnyire nem itthonról lettek díjasok), és maradt Puskás Öcsi bal lába. Orbán, ha tudta, „használta” a sportlegendáriumot. Ha tehette, a szurkolók közt ücsörgött, szotyit ropogtatva. Olimpiai pályázattal vakította népet, kétszázezer elbolondított honfitársunk írta alá az ívet.
Az élveteg sportarisztokrácia (a nagymenők, akik képben vannak, s nem nyomorognak éppen) díjazta ezt. Mutatósabb képviselői a választási nagygyűlések díszemelvényeire is kiültek.
Palit a „nemzeti kivételezettek”, főleg a MOB-tagok kedvelik. Mert Pali ahol tud, segít. Nem véletlen, hogy ezernyi tőr és csapda közt, nyolcévnyi szocialista kormányzás alatt biztosan őrizte a MOB-elnöki széket, a rivális Gyárfás-klán sem tudta kibillenteni. Bajnokaink Schmitt Pál mellett állnak. Közülük való, s gavallér típus.
Schmittnek már ifjan kiváló tempóérzéke volt. Tartaléksorból lesz most országnagy. A legendás világverő párbajtőr-garnitúra örökös beugrója volt, olyan klasszisok mögött koptatta a padot, mint a briliáns Kulcsár Győző (Mexikóváros bajnoka, 1968) vagy a nagy „mandzsettázó”, szívós nyerőgép, Fenyvesi Csaba (München, 1972). Négy évig verhetetlenek voltak. S Kulcsár, Fenyvesi, Nemere, Erdős Sanyi mögött mindig ott állt (ült) Palink. A csapatarany járt neki.
A hatvanas-hetvenes évek fordulója a szovjet-magyar vívóderbik klasszikus kora volt. A halhatatlan kardgeneráció egyeduralmának már vége, még jók vagyunk, de nem a régiek. Tőrben, de főleg párbajtőrben kárpótoljuk magunkat.
Politikai pályáján Palink rá is játszott erre. 2002-ben főpolgármesteri kampányában hallottam őt a Margit szigeten.
– Egyszer Moszkvában jártunk – mondta a jámbor pesti népnek. – Jól megvertük a ruszkikat – tette hozzá, s cinkosan kikacsintott.
Mit mondjak? 2002-őt írtunk. Kellett a kurázsi a ruszkizáshoz. Szegény Bay Béla bácsi, Paliék szövetségi kapitánya, az öreg dzsentroid vívómester mennyit vezekelt ’73-ban is, hogy megtűrjék pástközelben. A világverő Fenyvesi-csapatnak ekkor már bealkonyult. A vb-n elúszott négy záró asszónk, az aranyérem, s ezzel a Nemzetek Kupája, a legsikeresebb vívónemzet díja is.
– Jól szerepeltünk – mondta letörten, tompán Gyula, az „öreg Gulyás”. – De a Nemzetek Kupáját elvesztettük.
– El – bazsalygott szegény Béla bácsi. – De vigasztaljon bennünket a tudat, hogy a kupát szovjet barátaink viszik tovább Moszkvába.
„Anyádat, Béla bácsi – dühöngtem. – Muszáj ilyen jólnevelten nyalni?” Mit nem adtam volna, ha valaki „ott és akkor” ruszkizni kezd. Most jön Pali, hogy harmincévnyi spéttel előadja a bátor hazafit?
Akkor kezdődött Pali szárnyalása.
A szállodaiparban kezdett, több nyelven beszélt, praktikus elme volt, ügyes, jó felfogású. A vívónép külön kaszt volt a sportvilágban. Kártyáztak, csajoztak és vívtak, de mindemellett diplomáztak. Egy csapatban öt doktor is forgatta a tőrt. Pali a sportdiplomácia felé tájékozódott. Buda István (Doktor Konyak), a nagy hatalmú központi sporthivatal (OTSH) elnöke már ’83-ban felismerte Schmitt speciális képességeit, s a Nemzetközi Olimpiai Bizottságba protezsálta. Sportdiplomatának lenni édesebb, mint a szentjánoskenyér. A felelősség minimális, a világjárás „szakmai kényszer”, a fogadások, díszvacsorák, pohárköszöntők lobbivilága „napi robot”. Ekkor Palink már itthon is a „helyén van”. A MOB főtitkáraként egyszer kellett tempóznia, amikor a díszes testület ’84-ben pisszenés nélkül megszavazta a Los Angeles-i magyar bojkott direktíváját. A főtitkár Szófiában állomásozott.
A rendszerváltás idején terjedt a hír (főleg a Schmitt Pál baráti szakosztály terjesztette), hogy Palink a NOB-ban sokra is vihetné, ha fontos közéleti megbízatása lenne. Mondjuk egy nagyköveti poszt. Végül Jeszenszky emelte madridi nagykövetté, és Hornék is elfogadták. Madridban jó időben volt jó helyen. A Samaranch-korszak már virágzott. Az „olimpiai eszme” multinacionális média-, ingatlanfejlesztési (és gyógyszeripari) óriáskomplexummá nőtte ki magát. Az ódivatú magyar aranytermelő sportágak (vívás, öttusa, kajak-kenu) sorvadoztak. Nem tévéképesek. A vívó arca ritkán látszik a maszk alatt, gyenge reklámhordozó. Az öttusa vontatott. De Schmitt pályája magasra ívelt. Orbán kapacitálására – Samaranch bukása után – a NOB-elnökségért is harcba szállt. Hat szavazat (a kétszázból) jelezte hazánk súlyát a nemzetközi sportvilágban.
Schmitt élete a NOB–Bern–MOB- háromszögben zajlott. Mindenütt ott van, és nincs jelen sehol. Mégis marad szabad kapacitása. 2000 táján kedves ismerős bukkant fel a Köztársaság téren. Palink – megírták a lapok – Kovács pártelnöknél instanciázott, hogy bejelentse: szívesen látná magát a főpolgármesteri székben. Az épp neki való. Kitérő választ kapott.
Ki tudja, hogyan bukkant rá a Fidesz. Ki tudja, hogy bukkant ő a Fideszre, tíz év jeges közöny után. Tény, Orbán gyorsan félretolta korábbi kiszemeltjét (Illés Zoltánt), s a párt 2002-es óriásplakátjain már az új, független jelölt, Schmitt Pál arcmása szerepelt. Illedelmes, szolid kampányt vívott, Demszky mögött csak könnyűsúlyúként. Közben súlyos üldöztetés is érte. Kovácsék hazarendelték Svájcból.
2003-ban végleg rátalál a Fideszre. Schmitt a villámkarrierek specialistája. A földszintről mindig a hetedikre repíti a lift. Alelnöknek lépett be.
A 2004-es óriásplakátokon ízléses, címeres, nemzeti mackóban hirdette, melyik a sportos, magyar párt, az aranyérmek pártja. Brüsszelben ő az EP-delegáció-vezető. Az érdemi döntéseket Szájer hozza, Schmitt a dekoráció.
Sólyom elnök sokat tett a Fideszért. Vonzalmait (és ellenszenveit) nem titkolta. De túl szeszélyes, öntörvényű, rideg és kiszámíthatatlan. A neten már fölöslegesen gyűlnek a „Sólyom for president” felhívás ívei. Schmitt házelnök már át sem vette őket. Az orbáni döntés megszületett. A forradalom egységet kíván. Aláírásra mindig kész töltőtollat.
Pali tekintete egyenes, cipője fényes, öltönye kifogástalan. Kiváló elnök lesz belőle.
Forrás: 168 óra |
